09-09-22 2009. szept. 22. 16:07
Egy újabb feleslegesen telt nap, egy új könnycsepp egy napló lapjain, egy öreg, haldokló lélek, kinek teste még oly fiatal. Mások előbb vagy utóbb önálló útra térnek, de ő mindössze azt teszi, mit mások várnak. Kitaposott utak, kihívásokat kerülő célok. Hiába a kíváncsiság, hiába a vágy az önállósulás felé. Szinte minden szívben ott dobog az önérvényesítés tüze, de van kinek sorsa az örök "gyermekszoba". Hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy megteremthessük saját, önálló életünket, melyre büszkén mondhatjuk, "mi hoztuk létre önmagunkért". Vágyunk arra, hogy alkossunk valamit, mely saját erőnk gyümölcse. Igaz végérvényesen nem sokan zárkóznak el családjuktól, ő sem erre vágyott igazán, büszke volt családja gyökereire, de ez nem tartotta vissza attól, hogy önmagát feleslegesnek, sőt talán nehézségnek tarthassa. Bizonyítani akart a családjának, de leginkább önmagának.
Rajta is kezdett eluralkodni a félelem attól, hogy sosem élhet igazán. Nem is élhetett, hiszen nem volt szüksége rá. Persze neki is ott volt lénye legmélyén a család iránti szeretet, de mi van akkor, ha a szülői gondviselés az, amely falakkal vesz körbe meggátolva a vágyaktól és elzárva az élet tüzétől? Mi történik, ha elkezdi felemészteni lényünk igazát, az élet iránti kíváncsiságot és szürke fátyollal takar el óvón a lét szépségei elől?
Persze, nem lehetne oka panaszra, tudja ezt ő is. Sosem érzett fájdalmat, kínt, nem kellett gyötrődnie. Nem kellett átélnie szenvedést, mely a küzdelmek elkerülhetetlen társa, holott talán épp erre vágyott. Ránézésre a világ legboldogabb embere lehetne. Szerető szülők, biztos anyagi háttér, tökéletes jövőkép, udvarlók hada, barátok. Mégsem tudott örülni annak, amit a sors kereke neki szánt. Nem érezte magát érdemesnek, ki akarta érdemelni azt, ami világ életében az övé volt. Most, ha végig akar nézni az életén csak egy dobozt lát. Egy fém ládikót, melyben papírok vannak. Élete éveinek lapjai. Bizonyítványok, kitüntetések, meghívók, iratok. Minden lap egy év, de ennyi. Nincs semmi olyan, mire élvezettel gondolhatna vissza. Mindig az volt amit terveztek. Magántanárok, egyéni leckék, edzéstervek. Születésnapok, névnapok, monoton ünnepségek. Minden évben ugyanazok az emberek. Talán csak a közös vacsorákra emlékszik vissza kellemesen, melyek meghitt szertartások voltak minden vasárnap szüleivel hármasban, illetve a nyarakra, melyet nagyszüleinél töltött. Két hónap minden évben kirántva a monoton életből a természet oly vidám és szabad világába, a Szellőrózsa birtokra. Itt nőtt fel családja minden női tagja az utóbbi hat generációban. Imádta nagymamája történeteit, a régmúlt idők dicsőségéről, illetve édesanyja ifjabb éveiről.
De most nem futhat el, tudja ő is. Itt az ideje, hogy önmagáért éljen. Függetlenül a kényelemtől és a gondtalan élettől. Ha körbenéz a házban, melyet sosem érzett igazán otthonának nem látott mást, mint idegen messziséget, melyet sosem tudott elfogadni. Számára mindig megterhelő volt mindaz, mely korabeli ismerőseinek a szórakozást jelentette. Nem érezte szükségét annak, hogy minden az ölébe hulljon. Sokszor gondolkozott gyermekként azon, ha kívánhatna az aranyhaltól, vagy a lámpásban lakó dzsinntől mit is kérhetne. Szíve legmélyén akkoriban talán csak annyit szeretett volna, hogy gyakrabban lehessen szüleivel, vagy hogy észrevegyék, felesleges minden drága ajándék, minden dísz, minden játék. Sokkal jobban érezte volna magát szüleivel egy kis farmon.
Most ezek közt a rideg pompában tündöklő falak közt, mintha megváltozott volna valami. Besétált a könyvtárszobába, de kivételesen nem a számítógépéhez, hanem az íróasztalhoz lépett. Elővett egy üres papírlapot, s mint a régi idők nagy költői töltőtollal írni kezdett. Hosszúra nyúltak a sorok, lassan megtelt a lap. Áradtak a gondolatok, szárnyalt a toll a kezében, mindeközben hatalmas könnycseppeket hullatott. Hosszú évek óta első ilyen alkalom, de most sem a szomorúság okozta. Miután elkészült átolvasta, majd borítékba zárta és átadta a szobalánynak. Talán ezek a mozdulatok nem hatnak oly furán, mégis valami összedőlt, ezen a napon. Valahogy biztosabbnak tűnt egész jelleme és szeme is különös fénnyel ragyogott. Ahogyan reggelizett angyalian békés mosoly játszott arcán, majd felballagott lakrészébe és keresgélni kezdett. Előkapott egy aprócska bőröndöt és belepakolt néhány dolgot, majd lezárta, utoljára körbenézett és elhagyta a villát, a helyet amit sosem szeretett, de mégsem tudna sosem elfelejteni.
írta: Illuziolany
, ezekkel a címkékkel: Papírlapok, rabjai, Szabadság
